Nagyon szeretek énekelni. Szabadság, hogy itt bárhol megtehetem. Megyek a kecskékhez, és énekelek a szabadban. Nagyon jó látni, megélni itt az évszakok változásának szépségét. A tél például lucskos, saras a városban, itt meg gyönyörű. Szeretem a kis ösvényeket is, amik megvannak már 20-30 éve.

A munkámban most azzal is kísérletezem, hogyan lehet minél kevesebb emberi belenyúlással a természeti formákat műalkotásként használni, értelmezni. Bármi, amit én festek, az sosem olyan szép, mint a természet önmagában. Azzal próbálkozom, hogy összehozzam, hogy a természet legyen az én festményem, de közben ne vegyem el, ne legyen erőszakos, mesterséges  természet felhasználása.

Merek azzal foglalkozni, amivel szeretnék foglalkozni. Ehhez kellet egy olyan gyerekkor, ahol téged elengednek, mert megbíznak benned annyira, hogy nem fogsz hülyeséget csinálni, akkor ki tud fejlődni azt hogy szabad a saját döntéseidnek megfelelően élni, a saját utadat megválasztani.

Fontos, hogy hosszú távon az ember olyan dolgot csináljon, amit szeret. Két dolgot különböztetek meg: az egyik a munka, amit az ember örömmel végez; a másik a meló, amit muszájból kell megcsinálnia, különben a főnök fenéken billenti. Amit szeretsz csinálni, azt akár napkeltétől napnyugtáig is szívesen végzed, benne vagy és repül az idő.

Nem szoktam előre tervezni, elég lezser módon függesztem össze az életem eseményeit. Szeretnék utazni, dolgozni, önkénteskedni, és az így szerzett tudásomat hazahozni, itt Nagyszékelyen felépíteni valamit. Mindig emberekben gondolkodom, nagyon szeretem az embereket, és nagyon szeretném megmutatni nekik, milyen az, amikor kicsit kiszakadsz, kicsit máshogy látod a világot, hátha ezzel mások számára is értéket tudok majd teremteni.

Tanulok asztrológiát. Korszakolásokat is nézünk, hogy melyik évben mi várható, hogyan érdemes felkészülni. Ez azért is jó, mert arra mondjuk mentálisan lehet készülni, hogy jövő nyáron várható egy nehezebb időszak. Ha ezt tudjuk, akkor lehet úgy hozzáállni, hogy most beleadunk mindent, akkor is, ha látjuk, hogy ez most nem lesz könnyű, de ennek ellenére sem szabad feladni. Ha számítunk rá, hogy lesz valami nehézség, akkor könnyebb elfogadni, együtt élni vele, mintha teljesen váratlanul érne minket.

Nekem van egy kis tájszólásom, de észre sem vettem, amíg a barátnőim fel nem nyitották rá a szemem. Engem nem zavar ez a „hagyaték”, szeretem, hogy látszik, honnan származom. Mondjuk sosem bántottak érte, ha kigúnyoltak volna, akkor nyilván másként állnék hozzá. Sokszor megkapom bemutatkozáskor, hogy a „nagymamámat hívják Erzsébetnek”, és nem is igen találkoztam olyan velem egykorúval, akit így hívnának. Egyébként az összes testvéremnek ilyen szép régi magyar neve van: Etelka, Ilona, Annus, Márton.

Azt nem tudom, hogy ez a vidéki létnek vagy a nagyszékelyi felnövekedésnek az eredménye-e, de az biztos, hogy bennem van egyfajta felfedezéses tanulási módszer, hogy én inkább az vagyok, aki próbálkozik, aztán majd valami lesz. Ha rontok rajta, akkor rontok rajta, majd szerzünk segítséget, de így szeretek hozzáfogni dolgokhoz: ha van valami helyzet vagy probléma, megtanulandó, kitalálandó dolog, akkor azt először próbáljuk meg megcsinálni, aztán majd átmegyünk a hídon, ha odaértünk.