Fülöp Véda Pálma

Hogy látom a nagyszékelyi közösséget? Őszintén szólva, ez is egy nagy probléma volt, hogy én sosem tudtam alkalmazkodni, beilleszkedni, valahogy csak nagyon kevés emberrel találtam meg a közös hangot. Én ezt oda vezetem vissza, hogy minél kisebb egy hely, annál kevesebb a lehetőség arra, hogy értelmiségi körökbe járj. Egyébként ez a sportban, és minden másban is megmutatkozik, kevésbé változatos, színes az „emberanyag”. Bizonyos perspektívát látnak csak az életből, hogy igen, akkor nyolc órában gyárban dolgozunk, nincsenek alternatív utak, nagyon egy síkon zajlik minden. Egyébként ez változóban van, mert egyre többen költöznek le városból. Ők az onnan hozott tudásukkal, szemléletmódjukkal tényleg olyan környezetet tudnak maguk köré varázsolni, ami a természet szempontjait és a lelki gazdagságot is figyelembe veszi.

Nálunk az is probléma, hogy nagyon szeparálódik mindenki. Persze az állatok, a gazdaság el tudja venni az energiát a közösségépítéstől. Nyilván az sem baj, ha megtanulunk magunkkal is lenni egy picit, vidéken ez egy nagy tanulság. Talán az a jó sorrend, hogy meg kell találni először magunkat a dolgokban, ezután pedig lehet közös projekteket létrehozni, akár közös kis kerteket. Ez lehet a fejlődés iránya, jó útja.

Most nagyszékelyi viszonylatban sajnos sok ellentét van az ide születettek és a beköltözők között. A tősgyökeres itt lakók szerintem nem nagyon szeretik, ha megjelenik itt az élet, mozgolódás van. Édesanyám sok harcot vív a faluban. Például próbált egy nyitott kertet létrehozni, ahová a kistermelők, kézművesek jöhettek volna egymástól vásárolni. Egy alkalom után elkezdték aláásni, hogy minek kell ez… a lusta ember fegyvere, hogy leszólja, aki tenni akar valamit. Anyukám készít például erdélyi zakuszkát, füge csatnit, egyebeket. Pesten is keresték, aztán ez valahogy megállt, mert egyedül sok volt neki. Nem fér a fejembe, miért nem lehet összeszerveződni, egyik héten egyik vinné fel az árukat, másik héten a másik… Nem csak anyagilag, szellemileg is lehetne belőle profitálni, hogy nem egyedül vagy a történetben, nem magányosan kell küzdeni. Kisszékelyen jobban haladnak ezekkel a dolgokkal, ott van turizmus, vendégházak, ők jól csinálják. Ott nincs akkora ellentét, ütközés.

Valahol ott látom a gyökerét a problémának, hogy azért falun sem mindenki szeretne hasonló életet élni. Például van, aki nagy mezőgazdász szeretne lenni, van, aki vadász, és vannak azok, akik a természettel szeretnének gondosan törődni. Mást gondolnak a továbbhaladásról, és ez is szétfeszíti a kedélyeket. Vannak, akik elszenvedői a mások tevékenységének, akik odanéznek, és tegnap még itt volt egy erdő, ma már nincs, és nem is lett semmi ültetve a helyére. Az ilyen ellentétek egy idő után harcokká válnak, nem értenek szót egymással. Hogyha lenne egy teljesen steril környezet, csupa hasonló gondolkodású emberrel, akkor szerintem ott már működne egy közösség, mert meglenne a kapocs, a közös cél. Nyilván nem azt mondom, hogy senki nem beszél senkivel, de jó lenne, ha nem csak elvétve lennének alkalmak, amikor tényleg összeverődnek az emberek és jól érzik magukat.

Jó lenne eseményeket szervezni vidékre. Egy beköltöző színész házaspárral például ötleteltünk gyerektáborokról. Formálódik egy drámatábor ötlete, ahol a drámajáték keretei közé be lehetne építeni azt, hogy a földről, gyógynövényekről is tanuljanak közben. Szerintem lehetne itt összefogva munkálkodni, csak minél több embernek kell megmutatni ezeket a gondolatokat. Egyénileg elég nehéz szervezkedni, de én ezt úgy is el tudom képzelni, mint egy szóláncot, lehívsz olyan művészeket, szakembereket, akikkel jóban vagy, aztán utána ők is lehívják a saját ismerőseiket. Jó lenne az is, ha kialakulna egy diskurzus a helyiek és az ide érkező művészek közt, ebből mindkét fél sokat profitálhatna szerintem.

Egyébként például Ozora után is ide szoktak találni emberek, az összes környékbeli település tele van fűben heverésző hippikkel… Egyszer anyukám épp ment el otthonról a postára lóháton (nem volt akkor autónk), és szembejött vele az úton egy tibeti akrobata csoport. Megállították, hogy nagyon kellene nekik egy számítógép, hogy elküldjenek egy e-mailt. Anyu nagyon sietett, de beengedte őket, becuccoltak a házunkba, elintézték a dolgukat, és hagytak egy üzenetet, hogy köszönik a bizalmat, ettek is egy kicsit, remélik nem baj.

Nem aszerint választom meg a barátaim, hogy hasonló közegből jönnek-e, elég szociális alkat vagyok, sokakkal szóba állok, beszélgetek. De akik igazán közel állnak hozzám, ők általában azért hasonló gondolkodásúak, nekik is fontos a fenntarthatóság. Nyilván az is benne van a pakliban, hogy aki gyökeresen mást gondol, azzal én nem találkozom, nem mozgunk ugyanazokban a körökben. Persze sok ismerősöm van, aki nincs tisztában efféle dolgokkal – szerintem az lenne a fontos, hogy vigyünk erről is egy diskurzust, hogy ne csak az óceáni teknősöket, hanem a saját, helyi dolgainkat is vitassuk meg a klímaváltozás, fenntarthatóság kapcsán. Nem kell mindenkinek vidékre költözni, de a nyitottság fontos lenne.

Nem szoktam előre tervezni, elég lezser módon függesztem össze az életem eseményeit. Szeretném, ha Nagyszékely megmaradna nekem hazának, de most az a vágyam, hogy minél jobban kiélhessem a fiatalságom. Otthagytam a Művészeti Gimnáziumot, estin fogom befejezni, mellette grafikákkal, videókkal foglalkozom otthonról, de hamarosan megyek ki Franciaországba egy hónapra. Utána streetfoodozni fogok Ausztriában, aztán megyek Ozorára. Augusztus közepéig tartanak a terveim. Én soha életemben nem vezettem naptárat, soha semmit nem terveztem meg, írtam fel. Alkalmi vendéglátós munkáim mindig adódnak, amihez éppen kedvem van, elvállalom, aztán továbbállok. Nagyon jó fej velem az élet, mindig remek lehetőségeket ad, és ha én is pozitívan és nem fanyalogva állok ezekhez, akkor mindig egyre jobbakat. Az első hónap után, amikor otthagytam az iskolát, volt azért egy megzuhanás, megkérdeztem magam merre tartok, de túllendültem ezen. Mindenfelé szeretnék utazni, dolgozni, önkénteskedni, és az így szerzett tudásomat hazahozni, itt Nagyszékelyen megosztani másokkal és felépíteni valamit. Mindig emberekben gondolkodom, nagyon szeretem az embereket, és nagyon szeretném megmutatni nekik, milyen az, amikor kicsit kiszakadsz, amikor kicsit máshogy látod a világot, hátha ezzel mások számára is értéket tudok majd teremteni. Szóval most biztos nem fogok 18 évesen házat vagy bizniszt építeni itt, tapasztalni szeretnék, látni, hogy mennyit ér, amiért én magam dolgozok meg.

Egyébként nem túl jó anyagi háttérből jövök, édesanyám egyedül nevelt fel hat gyereket. Ruhakészítésből él. Bár nem volt nekem mindig minden megadva, mégis úgy érzem, én vagyok a leggazdagabb. Olyan erőt, gondoskodást és szellemi értékeket adott át, hogy ha nem is volt itt meg az értelmiségi közeg, ő megteremtette. Mindig nagyon sokat olvasott nekem, ahogy nőttem, egyre komolyabb könyveket adott a kezembe, de varrni is tanított például, valószínű tőle eredhet a művészeti érdeklődésem is. Szervezett olyan esteket, ahol vagy tíz ember összegyűlt, irodalomról, filozófiáról, humanitárius kérdésekről beszélgettek, nem csak a napi teendőkről. Palacsintázásnak hívtuk, mindenki sütötte a palacsintákat és boroztak, én meg gyerekként hallgattam őket. Nem voltunk az az utazós család, nem volt miből. Nem bánom, mert most jó érzés megteremteni magamnak ezeket, megdolgozni a francia repjegyért. Büszkeség, hogy megtehetem, hogy elértem, hogy utazhassak. Hatalmas nagy kalapot emelek édesanyám előtt, mert amit meg lehetett adni, azt ő megadta. Sokat el is ért, már négy ingatlanja van a faluban, hatalmas telkek, kertek.

Három bátyám és két nővérem van, egyik nővérem és egyik bátyám él a faluban. Ő vályogházak felújításával, ökoházak építésével foglalkozik, ami szerintem megint csak egy nagyon tudatos dolog. A vályog egyrészt az egyik legidőtállóbb dolog a világon, ha házat akarsz építeni, és ráadásul „lélegzik”. Nyilván vannak hátrányai is, de hát gyakorlatilag abból, ami a házad helyén van, fel tudsz építeni egy egész házat teljesen természetbarát módon. Egyre többen foglalkoznak ezzel, átfogalmazzák a vályogházakat, szerintem ez egy nagyon jó irány, és sok munkájuk is van.

Tavaly a bátyám vagy egy hónapig járta és tanulmányozta, térképezte fel a vidéket, hol mennek a vizek, majd az egyik telkünk aljában csinált egy kis víztározó árkot. De ismer mindent, szemre megmondja két ugyanolyan tőről, hogy melyik jó, melyik van elszáradva, figyeli a holdnaptárat…

Nővérem részt vesz egy permakulturás képzésen, csinálja a kertet, ott én is gyakran besegítek. Másik bátyám, aki nem lakik itt, de gyakran jár le, vett egy telket a miénk felett, egy présházzal, szőlővel. Ebből talán vendégház lesz, ahová le lehetne csábítani az embereket. A hétvégén ott metszettünk, epret ültettem, viccelődtünk, hogy milyen jó, hogy ennyien vagyunk, van egy saját kis munkáscsapatunk.

Nővéremék egy nagy-nagy tanyán laknak, körülbelül száz kecske, hét tehén és lovak társaságában.  Nagy a gazdaság, és ők nagyon szépen csinálják. Nagyon sok önkéntes jár hozzájuk, itthonról és külföldről is. Nagyon jó a szállás, és lehet mulatni is. Nyáron nagyon sokat buliztunk az önkéntesekkel, mindenki megcsinálta a maga kis dolgát a telkeken, este összeverődtünk, tüzet raktunk, doboltunk, énekeltünk. Vidéken mondjuk az jó, hogy vannak terek, és hangoskodhatsz, ameddig akarsz, annyian vagytok, amennyien akartok, és oda mentek, ahova akartok. Nyilván nincsenek kiskocsmák – nálunk legalábbis – de sok elektronikus zenei partit csináltunk, ezotérikusabb sámándobokkal, volt dorombozás a hegytetőn, telihold partik… Volt, hogy csak autóból kiraktuk a hangszórókat, és az autó előtt buliztunk. Olyanok is bevonódtak, akikkel én nem ápoltam kapcsolatot, de mindenki szívesen látott mindenkit, egy jó kis közösség tudott létrejönni.

Nővéremék háza egyszer leégett – egy présház, hozzáépített konyhával és fürdőrésszel. Az éjszaka közepén gyulladt ki, de szerencsére egyiküknek sem esett baja, viszont a ruháik, cuccaik porrá égtek. Azért mesélem el, mert ez egy kiemelhető és reményt keltő pillanat volt a közösség szempontjából. Egy hétköznap éjjel történt, és másnap reggel már ott állt 40 ember, hogy a romokat takarítsa. Három vagy négy napig folyamatosan dolgoztak a szabadidejükben, minden véleménykülönbséget félretéve. Akkor mindegy volt, hogy ki honnan jön. Aki nem fizikai munkával segített, az sütit hozott, szendvicseket kent a munkásoknak, gyerekekre vigyázott. Akkor azért látszott, hogy ha tragédia történik, mindenki segítségére lehet számítani, ez mutat valami potenciált. Ilyen összefogás azért csak olyan helyen történhet, ahol még van miben reménykedni. Nagyon megtartó erejű pillanat volt, hogy mindenkit csak a jó szándék vezérelt, hogy itt most épüljön fel egy olyan a ház, ahol tud lakni négy gyerek. Nagy meglepetés volt, nem vártam volna.

2024. április 4.