Korpics Rozália

2001 óta élünk Visnyeszéplakon. Édesapám és édesanyám a bakonyi indiántáborban találkoztak, és Szeghalmon, édesapám szülővárosában kezdték el a közös életüket. Hatan vagyunk testvérek. Négy éves voltam, amikor ide kijöttünk, Szeghalomra már nem is nagyon emlékszem. Édesapám a Földhivatalban dolgozott, kötetlen munkaidővel, előfordult, hogy hajnalban bement, és mire a munkatársai reggel megérkeztek, ő már végzett is a munkával. Édesanyámnak nem nagyon volt társasága a városban, magányosnak érezte magát. Próbálkozott összehozni egy közösséget, szervezett például kismama klubot, de nem nagyon találta a helyét. Zaja Péternek volt egy körlevele Széplakról, ami járt hozzánk is; mindig írt benne a bálokról, közösségi eseményekről. Nem is tudom eredetileg hol találkoztak a szüleim Péterrel, de az egyik ilyen hírlevélben olvasták, hogy tanítót keres a falu. Mikor kiderült, hogy édesanyámnak ez a hivatása, Péter hívta őket, hogy akár már másnap költözzenek le.

A szüleim örültek a hasonló gondolkodású emberek társaságának, megtapasztalhatták a közösség élményét. Hamar beleszerettek Széplakba, az itteni társaságba. Anyukámnak hatalmas élmény volt, hogy a falubeli idősebb lányok minket kicsiket gardíroztak, hogy például nyugodtan le tudott ülni enni. Az is szempont volt, hogy jobban a kezükben tartsák a nevelésünket, nem szívesen bíztak minket egy kommersz iskolarendszerre. Szeptembertől kezdett anyukám tanítani. Először egy kis házban éltünk, később tudtunk földhöz jutni és megvenni a jelenlegi otthonunkat. Apukám tizenhat évig dolgozott a földhivatalban, de innen már nem járt be. Nincs autónk, így ezt nem is tudta volna megoldani. A tanításból, családi pótlékból és abból, amit a föld adott akkor még meg lehetett élni.

Az iskolában, a faluházban három osztály tanult együtt. Volt, aki kor szerint picit előbb kezdte, mást visszatartottak – egy osztályban maximum hatan lehettek. Mi négyen voltunk. Elsőtől negyedikig egy tanítónéni tanított minket. Meg kellett oldani, hogy ne zavarjuk egymást, például amikor egy osztály hangosan olvasott, akkor a többieknek csendes foglalkozás volt. Így felnőtt fejjel visszagondolva, nem lehetett egyszerű ezt koordinálni. Nagyon sok kézműves foglalkozással is megismertettek minket: batikoltunk, varrtunk, stoppoltunk zoknit, csináltunk babát. Sokat kirándultunk, változatosak voltak a foglalkozások. Felsőben a szülők vállalták el egy-egy tantárgy oktatását: aki amihez jobban értett. Előfordult matematika szakon végzett szülő is, de azért általában nem ez volt a jellemző, de tisztességgel felkészültek, és felkészítettek minket is. Először volt egy anyaiskolánk, ami elfogadta az itt kapott jegyeket, nem kellett külön vizsgáznunk, megbíztak bennünk. Volt órarendünk, tankönyvünk, minden nap bejártunk órákra, volt évnyitó, évzáró, megvolt a rendje mindennek. Körülültük az étkezőasztalt, és úgy dolgoztunk, de némelyik háznál még tábla is volt. Negyed óránk volt átérni egyik háztól a másikig, ami elég szoros volt, mert itt azért vannak távolságok.

Nagyon szerettem itt gyereknek lenni. Sokan voltunk fiatalok, sok volt a közös játék. Általában a focipályán találkoztunk. Emlékszem ott nőtt a jó kis sóska, és azt mindig legeltük, amikor kimentünk. Különféle virágokat is, mindent ettünk, ami ehető volt, ez is egyfajta szabadság. Harangszóra azért általában haza kellett érni, és nagyjából azért tudták, hol vagyunk. Bizonyos fokig minden szülő nevelt minden gyereket. Ha valakinél voltunk, és rosszat tettünk, az ott helyben le lett rendezve. Ez azóta talán változott kicsit. Elképzelhető, hogy azért is, mert ezt a mostani generációt szerintem nehezebb is nevelni, mi még szabálykövetőbbek voltunk.

Azért mégiscsak vigyáznak egymás gyerekeire az itteni emberek. Tudom, hogy ha gyereket vállalnék, számíthatnék a közösségre. Persze akkor működne igazán jól, ha többen fiatalok itt maradnánk, illetve ha összefognánk a szüleink generációjával. Nekik szerintem nehéz lehetett, hogy egyedül kellett a gyereknevelést megoldani, mármint olyan szempontból, hogy a nagyszülők nem voltak itt, ők nem költöztek le.

Gyakorta gondolkozom a jövőn, a lehetőségeimen. A párválasztáson is sok múlik, hogy olyan valakit talál-e az ember, aki szeretne itt élni. De az is lehet, hogy nekem kell elhatároznom, hogy igen, én itt akarok maradni. Mert lehet mondani, hogy itt, vagy hasonló helyen, de azt a hasonlót nem ismerem. Talán az embernek saját magában kell eldönteni, hogy szóba jöhet-e egyáltalán más lehetőség, vagy nem tudna és nem is akarna máshol élni. Az egyre biztosabban letisztul számomra is, hogy városba nem költöznék. Járok időnként a nővéremnél, neki két kicsi gyereke van. Egy alkalommal elmentünk fagyizni, és nagyon ijesztő volt a gyerekeket ott a városban gardírozni: egy kis járdán ott tartani a futóbiciklijével, miközben nem fogad szót, és jönnek-mennek az autók… hogy lehet anyaként ott több gyereket vinni? Nekem ez nagyon félelmetes volt.

Mostanában gondoltam át, hogy ha itt maradnék, az úgy működhetne a legjobban, ha össze tudnék fogni a szüleimmel. Nem könnyű, mert azért az jó, ha van egy egészséges távolság – mondjuk, papucsban már ne tudjanak átjönni. (Nevet).  Rajtuk és rajtam együttesen múlik, hogy tényleg tudunk-e olyan őszintén beszélni egymással, hogy ez működőképes legyen.

Milyen helyek vannak a környéken, ahol ismerkedni lehet? Sokáig azt hittem, hogy jól ismerem azokat az embereket, akikkel itt együtt nőttünk fel, de Széplakon kívülről, a középiskolában például más hatások értek minket, és néha rácsodálkozom, hogy valakit nem is ismerek olyan alaposan, mint gondoltam. Akár az is benne van a pakliban, hogy valakivel rácsodálkozzunk egymásra. Én például nagyon szeretek néptáncolni, mulatságokban nőttem fel, mindig örömmel néztem, ahogy az emberek ropják, és vágytam rá, hogy majd én is így táncolhassak. A tánc, az énekek, a népdalok végigkísérik az éltemet. Táncházakba is el szoktam járni, ez is egy lehetőség a kapcsolatteremtésre. Pécsen, Budapesten is voltam ilyen helyeken. Mentünk zarándoklatokra is a nővéremmel, húgommal, eljártunk szövőtáborba, amellett volt a huszártábor is, szóval azért kimozdultunk innen. Van lehetőség az ismerkedésre. Inkább az a nehéz, hogy tudom-e, rájövök-e arra, hogy mik azok a fontos dolgok, amit keresek a leendő páromban. Nekem lényeges például, hogy katolikus legyen, az enyémhez hasonló erkölcsi értékeket valljon. Szerintem ez egy meghatározó összekötő kapocs. Nekem azért az sem mellékes hogy ne legyen önpusztító káros szenvedélye a másiknak. Például borzasztóan utálom a cigifüstöt, nehezen viselem el. Alkoholt is ritkán iszom, inkább csak akkor, ha nagyon tukmálják. (Nevet). Nem szeretem. Még a fehér, édes bort valamennyire megiszom, de nem kívánom, és hamar meg is érzem. Persze a mulatságban valamennyire benne van az ivás is, de legyen mérték. A tánc annyira fontos része az életemnek, annyira erőt, életerőt ad… ha nem tudna a férjem táncolni, azt vajon mennyire könnyen fogadnám el? Szóval sok tényező, igény merül fel, amit át kell gondolni, és vagy ragaszkodni hozzá, vagy elengedni.

Nehezek-e itt a mindennapok? Nekünk például nincs automata mosógépünk, egy keverőtárcsás van, és egy centrifuga – hosszú ideig eltart a mosás. A mosogatás is, egy kiadós családi ebéd után akár másfél órára is nyúlhat. Időigényesebb az itteni élet, de lassabb is. Ugyanakkor tényleg kell kitartás is ide, sokszor rá kell vegyem magam akkor is a dolgokra, amikor nagyon nincs kedvem hozzájuk. Nővéreméknél látom a mosogatógépet, az automata mosógépet, látom, hogy egyszerűbb, gyorsabb, könnyebb a mindennapi feladatok jó része. Ugyanakkor az sem kerüli el a figyelmem, hogy a férje reggel elmegy, és csak este jön haza, a nővérem egész nap egyedül küzd a gyerekekkel. Gyorsabb, pörgősebb életet élnek, de sokkal inkább szétszakítva, mint együtt. Széplakon a nyugalom is megvan, ami biztosan gyógyítóan hat a lelkünkre. Öcsémet sem könnyű nevelni, de őt például a természet megnyugtatja, míg az unokaöcsémmel mindig küzdeni kell, ígérgetni, zsarolni. Nem tudja úgy levezetni az energiáit a városban, nincs elég tere, szabadsága. Amikor itt volt látogatóban, és átkeltünk a hatalmas réten, elgondolkodtam, hogy a számomra mindennapos séta neki különleges élmény lehet. Egyre inkább megerősödők abban a véleményemben, hogy nem véletlen, hogy mi itt nőttünk fel, és ennek az értékét valahogy bizony tovább kell vinnünk. Képes vagyok meglátni, és tudom értékelni ennek az életnek a szépségeit.

Nagyjából ugyanannyi fiatal költözött el innen, mint aki itt kezdte el az életét. Mindig vannak ellentétek egy közösségben, de azért itt még megvan az erős közösség. Nem egységes, talán az évtizedek alatt színesebb lett, és vannak kisebb csoportosulások. Rajtunk fiatalokon is múlik, hogy keressük-e egymás társaságát, vagy mindenki éli a saját kis életét. Szokott lenni röplabda, ott sűrűn találkoznak a fiatalok. Mivel én táncolni szeretek, szívesen szerveznék rendszeres táncalkalmakat, de annyira még nem érzem határozottnak magam, hogy például a szüleim korosztályát rendre merjem utasítani, ha olyan helyzet adódik. Illetve a férfi szerep a nehezebb a tánctanításban, és nem találtam még férfi oktatót.  

Ki kell alakuljon a fiatalokban az a magabiztosság, hogy feladatokat merjenek átvenni az első generációtól. Ha a családomból indulok ki, tudom, hogy édesanyám például a kenyérsütést nem szívesen adja ki a kezéből, ezért erre nem is szívesen ajánlkozom. De ezt-azt már átad. Van egy akadály, amit közösen kell leküzdeni. Talán mostanában kezd az nyilvánvalóvá válni, hogy az első generáció már nem bír annyit, mint régebben, és szükség lenne nagyon a fiatalok részvételére a gazdaságban, ők meg még kicsit keresik a helyüket.

Visnyeszéplak Visnye község közigazgatása alá tartozik, mindkét hely ad képviselőket a közgyűlésbe. Jelenleg éppen széplaki a polgármester. Most lesz önkormányzati választás, ahol egy helyi fiatal is indul a képviselői pozícióért. Egyesületi gyűlések is vannak, és az egyesületben már képviseltetik magukat a fiatalok. A közösségi ház kibővítésével most tánccsűr készül, ebben például a helyi fiatal ács brigád nagy szerepet kap. Szakképzettek, értenek hozzá, és van is szavuk benne, hiszen ők fogják építeni, kivitelezni.

Olyan ötletem is van, hogy szervezek egy varrókört: kicsit gyűljünk össze lányok, illetve akár az idősebb generáció is, lehetne ez egy lány-, vagy asszonykör. Régóta motoszkál bennem a gondolat, de a megvalósításig még nem jutottam el. Havonta egyszer, vagy apránként indulhatna. De akár felolvasókör, énektanulás, vagy kulturális színezetű foglalkozás is megvalósulhatna. Az összejövetel terepe lehetne eszmecserének, tapasztalatcserének is, hogy ki mit használ például különféle orvosi problémákra. Mi azért nem megyünk rögtön orvoshoz, szárítunk növényeket, készítünk illóolajokat, teákat. 

Középiskolába először Abára, majd Kaposvárra jártam. Abán az iskola ismeretlenül nagyon jónak tűnt, táncot is hirdettek. Ez egy fiatal intézmény volt, ami azzal a koncepcióval állt elő, hogy a diákok egy-egy tantárgyat tanuljanak egy évig, majd év végén tegyék le belőle az érettségi vizsgát. Közben azonban változott a törvényi szabályozás, nem lehetett bármiből előrehozott érettségit tenni, az iskola viszont maradt az előre kigondolt keretek mellett. A falubeliek nem szerették ezt az intézményt, idegen test volt a faluszövetben. Volt olyan incidens, hogy éjszaka részegek dobálták az iskola ablakát. Ugyanakkor a diákok számára is a kocsmázás volt a rendszeres délutáni program. Tizennégy évesen nem éreztem biztonságban magam ott. Illetve azzal kellett szembesülnöm, hogy vagy megváltozom és beállok én is a sorba, vagy elmagányosodok. Erős honvágyam volt, nem találtam a helyem. A program sem fedte le az eredetileg hirdetett, ígért foglalkozásokat. A tánc leginkább a fellépésekről szólt, bizonyos kézműves tevékenységeket pedig csak felsőbbévesek végezhettek. Az is rosszul esett, amikor az igazgató felírta a táblára, hogy “Isten egyenlő ember” – gondolom a teremtő erőt akarta hangsúlyozni, de hát ez nem ugyanaz. Eljöttem, kicsit hirtelen kerültem be a kaposvári Munkácsy Gimnáziumba. Dráma tagozatra jártam, de az osztályfőnökünk nem vette komolyan, a dráma inkább szabad óra volt. Az osztály eléggé klikkesedett, széthúzott, nem alakult ki erős közösség, nem éreztem annyira jól magam. Az iskola hatalmas aulájára szívesen emlékszem vissza: az egyik részén rengeteg növény, nagy fák voltak, és egy kis tó teknősökkel. Jó volt minden nap látni valami zöldet is. Amúgy azt éreztem, hogy nagyon kilógok, nem tudták hová tenni például, hogy én szoknyában jártam. Akadt azért néhány osztálytársam, akikkel jobban megtaláltuk a hangot, és Széplakról is meséltem nekik. Volt egy vak osztálytársam, őt tényleg érdekelte, amíg egyik teremből kísértük a másikba, kérdezgetett; kíváncsi volt hány kecske született például. Egyébként nem tapasztaltam nagy érdeklődést, úgy éreztem, hogy kinéznek. Lehet, hogy nem néztek le, de az volt az érzésem, hogy a tanyát ők egy elmaradottabb helynek képzelik el. Sokat szorongtam, azt éreztem, hogy nem tudok kibontakozni, önmagam lenni. Volt egy alkalom a továbbtanulás kapcsán, amikor a szülők mutatták be a saját életüket, hivatásukat. A szüleim is bejöttek, meséltek Széplakról, hoztak fényképeket. Ezután egyik osztálytársam megkérdezte, hogy én aludni is szoknyában is alszom-e? Nem fogták ezt a dolgot, én meg nem voltam olyan nagyon karakán, hogy kiálljak, és ezt propagáljam. Nővérem és bátyám is olyan hivatást vagy életformát választottak, hogy nem tudnak ide visszajönni, de nekem a suli nem adta meg azt, hogy elgondolkodjak rajta, hogy máshogy, máshol is lehetne élni.

Nekünk fiataloknak nem kellene már a nulláról kezdenünk, ha vállalnánk azt, hogy a szüleinkkel közösen, összefogva csináljuk. Mert vannak itt hektárok. Persze, nem nagyon lesz már eladó föld, de miért is kellene? Hiszen a szüleink kiépítettek itt egy gazdaságot, de egyedül nem fogják bírni, együtt lenne racionális működtetni. Nem vagyok benne biztos, hogy a fiatalok ebben gondolkoznak. Tartanak tőle szerintem, hogy mi lesz, ha megromlik a viszony? Nagyon át kell beszélni a dolgokat, hogy kevesebb lehessen a konfliktushelyzet. Tegyük fel, hogy nem akarok a szüleimmel konfliktushelyzetet, nem akarok velük küzdeni és nem maradok itt, máshol lesz más: szomszéd, főnök, akárki. Velük majd könnyebb lesz birkózni?

Én visszajöttem a tanulmányaim után, besegítek a szüleimnek, bőrözök, eljárogatok, de azért én ide tartozom. Anyukám szülei már nehezen bírják magukat Felsőgödön, és vagy én megyek oda segíteni, vagy amikor itthon maradok, akkor átveszem anyukám feladatait. Most már azért érzem, és ők is érzik, hogy számítanak rám, és ezért már gyakrabban bele merek szólni a dolgokba. Ma reggel például volt egy konfliktusunk, mert nem ott és úgy voltak a kecskék, ahogy megbeszéltük, én pedig már indultam volna egy programra. Van egy hallgatólagos megegyezésünk édesapámmal, hogy ha elmegyünk itthonról, akkor nem kötjük ki a kecskéket. Egyszer egy kikötött állatunk úgy pusztult el, hogy felcsavarta magát egy kóróra, és megfulladt. Rossz érzés volt konfrontálódni, de őszintén beszéltünk, és ő elismerte és rendbe hozta a hibáját. Az ilyen helyzetek is fejlesztik az embert abban, hogyan lehet finoman megmondani a dolgokat. Csak úgy lehet hosszútávon békében együtt élni, ha megbeszélitek a problémákat, ugyanakkor közben nem szabad megbántani a másikat.

Ez az életforma alázatra nevel. Rákényszerül az ember – de ez egy jó kényszer – hogy a gondokat meg kell oldani, meg kell beszélni, úgy, hogy ebből ne legyen harag. Nem csereszabatosak a kapcsolatok, itt nincs olyan, hogy ha valakivel összekapsz, utána nem találkoztok évekig.

Sok zöldségünk, gyümölcsünk van, édesapám folyamatosan ülteti a fákat, sok most kezdett teremni. Vannak tyúkjaink, kecskéink, így van hús, tej, sajt, túró, trágya. A kis bakokat le szoktuk vágni – néha nehéz megválni tőlük, de hiába aranyos az állat, az ésszerűségre kell törekedni. De elnevezzük őket, még a tyúkokat is elneveztük. Édesapám még ruhát is készít, például a bátyámnak varrt egy indiános takarókabátot, még a városban is hordja. Boltba általában havonta járunk, egyszerre jól bevásárolunk. Környezetszennyező is sokat autózni, anyagilag sem éri meg, szerintem jó, ha az ember át tudja gondolni mire van szüksége egy hónapban, és aszerint szervezi a bevásárlást.

Nagyon szeretek énekelni. Szabadság, hogy itt bárhol megtehetem. Megyek a kecskékhez, és énekelek a szabadban. Bezártságnak éltem meg a városban, hogy nem tudtam ilyen módon kifejezni az örömömet vagy bánatomat. Nagyon jó látni, megélni itt az évszakok változásának szépségét. A tél például lucskos, saras a városban, itt meg gyönyörű. Itt azért még minden évben van hó, tudtunk idén is szánkózni az öcsémmel. Gyakran kimegyek a dombtetőre, hogy a tájat csodáljam. Szeretem a kis ösvényeket, amik megvannak már 20-30 éve.

2024. május 20.