Várkonyi Dániel

Várkonyi Dániel vagyok, huszonkilenc éves. Budapesten élek, jelen pillanatban informatikusként dolgozom, hálózatüzemeltető mérnök vagyok. Tanítói, és IT-s végzettségem is van, nemrég kezdtem el ezen a területen dolgozni, korábban mindenféle ügyfélszolgálatos, pedagógusi, illetve diákszínjátszós munkáim voltak. Egy négy nap múlva tíz hónapos kislány, Johanna büszke édesapja vagyok, és kicsit több, mint egy éve boldog házas. Budapesten élünk, a tizenharmadik kerületben, a Dunától tíz perc sétára. Albérletben lakunk, egy 61 négyzetméteres, új építésű urbánus csodában. A feleségem echte budapesti lány. A Nyugati téren van lakásuk, oda született és ott nőtt fel, úgyhogy neki természetes az, hogyha a vasárnapi ebédet sziréna, és villamos csilingelés és kiabálás övezi. Nekem nagyon fura volt ez a zengésbongás, amikor először náluk jártam.

Eredetileg a tanulás miatt jöttem fel Budapestre. Diákszínjátszással foglalkoztam Pécsen, és azt éreztem, hogy tizenkilenc évesen, végzettség nélkül nálamnál nem túl sokkal fiatalabb gyerekekkel foglalkozni nem biztos, hogy oké. Jó lenne a szürkezónából kilépve, rendes keretek között folytatni ezt, legyen róla papírom is. Őrlődtem, hogy tanárnak vagy tanítónak tanuljak-e. Végül az utóbbi győzött. Tanítóképzés ugyan van Szekszárdon is, de akkor nekem itt éltek a testvéreim, a nagyanyám, illetve a barátaim java része már eljött Pécsről, ezért egyértelmű volt, hogy itt folytassam. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemet céloztam meg, és volt olyan szerencsém, hogy fel is vettek.

Lett egy pedagógus végzettségem, amiben elkezdtem dolgozni a második kerületben egy magániskolában. Nyaranta részt vettem mindenféle projektben, aminek az volt a lényege, hogy mindenféle plusz foglalkozásokat juttassunk el az ország különböző kisebb településeinek iskoláiba. Heteken keresztül jártuk Kelet-Magyarországot, és gyerekekkel játszottunk. Az volt az érzésem, hogy a legszegényebb kelet-magyarországi gyerekkel is előbb hangot értek, mint a második kerületben bárkivel. Úgyhogy azt éreztem, ott kell hagyni ezt a pedagógus pályát, ha én ezt nem bírom. Lehet, hogy máshogy kellett volna csinálni. De hogy? Akkor azt gondoltam, hogy szeretnék valami kevésbé kreatív, kevésbé felelősségteljes, de jobban fizető, multis-excelmásolgatós rossz munkát. Így jött az ügyfélszolgálat. Sokáig egy telekommunikációs cégben dolgoztam, ott, azalatt találtam ki azt, hogy szeretnék valami IT-vel foglalkozni.

Mielőtt a feleségemet megismertem volna, én mindig valami sorozatra aludtam el, de őt zavarta, hogy tévé- meg telefonképernyők világítanak az ágy másik oldalából, úgyhogy rászoktam arra, hogy podcasteket hallgassak este. Egyszer találtam egy csodálatos IT biztonsággal foglalkozó műsort, aminek az volt a neve, hogy Hack és Lángos. Ott hallottam az Óbudai Egyetem képzéséről, aminek aztán egy decemberi napon utánanéztem, és február 14-én már be is iratkoztam, mert úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg. Ott ismerkedtem meg a hálózatüzemeltetéssel, és kicsit beleszerettem. Ezt most jó csinálni, jól érzem magam benne. Ki vagyunk rendelve egy partner céghez - egy bankhoz - és az én dolgom az, hogy ennél a banknál, a székházban meg a fiókokban működjön az internet, és ha valami problémájuk van, akkor próbáljuk megoldani.

Azonnali a visszacsatolás van benne, amit sokáig kerestem, a pedagógiában nem tudtam megélni. Persze az is egy visszacsatolás, hogy Pistike megtanulja az A betűt, de az nagyon messze van, hogy Pistike Babitsot olvasson, mondjuk. Nagyon sokat játszottam online, és abban folyamatos volt a visszacsatolás, és lehet, hogy ezért függővé váltam abban, hogy megerősítést kapjak, hogy valamit jól csinálok, vagy sem. Abbahagytam a játékot a kislányom születése előtt. Szerettem pedig, nagyon szórakoztató. Hiányzik az az idő, ami a játék volt, de technikailag a barátaimmal töltött idő is, mert velük beszélgettem, együtt voltunk, problémákat oldottunk meg. Ez amúgy is jellemző rám. Persze nem mindig szerencsés ez a problémamegoldó szemlélet. A feleségem, Évi szokta mondani, hogy most ne próbáld megoldani, most csak sajnálj. És nekem ez nagyon nehéz. Rettentően.

A kislányom születése előtt gondolkodtunk valamelyest, hogy hol akarunk élni, de nyilván a körülményeink is meghatározzák ezt a döntést. A feleségem szülei idősebbek, ő egy egészen kései gyerek. Sokat beszélgetünk erről, hogy nekünk nem nagyon van opciónk arra, hogy túl messzire menjünk, mert a mi dolgunk lesz bármiben segíteni, ha szükségük lesz segítségre. Én nagyon sokáig játszottam azzal a gondolattal, hogy vajon haza tudnék-e költözni Nagyszékelybe. Most éppen abban a serpenyőben van több súly, hogy nem. Nagyobb valószínűséggel valahol itt, vagy valami kicsit kisebb városban tudom elképzelni az életemet. Nem olyan rég realizáltam azt, hogy nekem nagyon fontos az, hogy mi a munkám, mert csináltam hosszasan olyat, amit nem szerettem. Az általános hangulatomat meg tudja pecsételni az, hogy mivel foglalkozom, miből keresem a kenyeremet. Nagyon áldásos állapotnak vagy helyzetnek kellene összeállnia ahhoz, hogy ezt tudjam távmunkában csinálni, vagy, hogy élhessek, ahol nekem kényelmes.

De nekem már kicsit Budapestből is elegem van. Emlékszem, amikor felköltöztem Pécsről, volt egy heurisztikus pillanat. A Moszkva tér közepén álltam. Iszonyatos embertömeg hömpölygött át felém a Fény utcai piacról, és azt éreztem, hogy úristen, de jó, hogy ebből az embertömegből senki nem tudja, hogy ki vagyok, és senkit nem is érdekel. Mert Pécsen az ember végigsétál a Király utcán, és nincs olyan, hogy ne találkozna legalább egy-két emberrel, akinek oda kell köszönni, mert akarva-akaratlanul egy csomó ismerős van. Ez az arctalanság, ez nekem nagyon jól esett eleinte, de mostanra elfáradtam benne. Az a fajta közelség és emberség, amit a kisváros nyújt, az nagyon hiányzik. Mert azt érzem, hogy van egy nagyon vékony határmezsgye aközött, hogy a falun nagyon belenéznek az életedbe és nagyon közel jönnek, és a kisvárosban meg éppen örülnek annak, hogy tudják, hogy ki vagy, de annál nem jönnek közelebb. De lehet, hogy ez csak a tévképzetem ilyen messziről, hogy innen nézek rá és romantizálom a harminctól százhúszezer fős lélekszámú településeket, de mostanában ezzel a gondolattal szoktam játszani, hogy jó lenne valami kisebb városban, már hogy a kétmillióhoz képest kisebb helyen élni.

Anno Pécsen a törzshelyünkön uránvárosban, amikor beléptél a kocsmába, csak rád nézett a pultos és már kérdezte - szinte a napszakhoz mérten - hogy akkor a kávé vagy a Szalon. Én ezt évekig kerestem itt Budapesten, aztán lemondtam róla. Úgyhogy visszatérve az eredeti kérdésedre, azt gondolom, hogy a Johanna budapesti lány lesz. De hogyha Pesten is maradunk, szerintem megpróbálunk majd kijjebb költözni a belvárosból, valami külkerületben egy picit lelassulni és teret nyerni. Én egy kicsit biztos vagyok benne, hogy ettől a zsúfoltságtól érezzük azt, hogy ennyire rohan az életünk, amennyire rohan.

Persze haza is szoktunk látogatni Nagyszékelybe. Onnantól számolom a hazaérést, amikor egyszer csak Simontornya magasságában meglátom a Tolnai-dombság kezdetét, és tudom, hogy innentől már szinte otthon vagyok, hiszen minden kanyart betéve tudok. Annyiszor mentem már, hogy valójában az egész utat kívülről tudom, de onnantól érzem azt, hogy már ez már az otthon. Korábban sem jártunk nagyon sűrűn, másfél-két havonta sikerül eljutni. Akkor is rettentő zsúfoltnak érzem az ottlétet, mert kell tölteni időt mindenkivel. Amit most nyilván még megspékel az, hogy Johannának a különböző alvásciklusai mikor hogyan engedik meg azt, hogy kevésbé legyen hisztérikus és legalább annyira elbűvölő legyen, amennyire mi szeretjük.

Ha magamat vizsgálom, hogy minek örülnék, ha Johanna örökölné, eltanulná, akkor azt hiszem, hogy az a segítőkészség lenne. Hogy nyitott és kedves legyen a világgal, vagy próbáljon az lenni. Azt érzem, hogy én nyitottabb és kedvesebb voltam a világgal, mint amilyen most vagyok. Hiányzik, siratom azt a részemet, ami azt hiszem, hogy a túl sok évnyi ügyfélszolgálatos munkában halt el. Sokkal empatikusabb voltam, érdeklődőbb. Megkeményedtem talán, vagy nem tudom. Az az ember voltam, akihez ha odaléptek kétesnek tűnő alakok, hogy ugyan nincs-e pár forintom, akkor én elővettem a pénztárszámot és megnéztem, hogy van-e pár forintom, és most meg az az ember vagyok, aki visszakézből rávágja, hogy nincs. Szóval ezt így sajnálom egy kicsit.

Azt hiszem, nem annyira hely maga, hanem a társaság vagy a közösség az, aminek köze volt hozzá, hogy milyen ember lettem. Amikor gyerek voltam, a hozzám hasonlóan gondolkozókból nagyon sok volt a korosztályomban. Nagyon össze voltunk nőve, sok baromságot és nagyon sok jó dolgot csináltunk meg együtt. Pont ma jöttünk fel Nagyszékelyből és hoztam fel az egyik barátunkat, akivel arról beszélgettem, hogy tizennégy évesen Pécsre kerülve engem mennyire tudott feszélyezni az, hogy az osztálytársaim versenyszerűen pingpongoztak, jazz balettre jártak, színházban játszottak, mit tudom én. Mi focizni jártunk, íjászkodtunk és bodzabotokkal gyepáltuk egymást kardozás címszó alatt. Ez eleinte frusztráló volt, évekkel később pedig féltve őrzött emlékek lettek ezek, nem cserélném le jazz balett órákra azt, hogy egy PET palackra lövöldözünk a partfalba órákon keresztül mínusz két fokban. Úgyhogy én azt hiszem, hogy ennek a baráti társaságnak a megértése, az elfogadása, kiállása, bajtársiassága volt nagyon fontos. Soha nem éreztem azt, hogy kilógnék, elfogadottnak éreztem magam. Láttam, hogy örülnek a társaságomnak, és ez adott egyfajta biztonságérzetet. Azt gondolom, hogy az olyan attitűdök, amikből az adni képes érzések vagy gondolatok fakadnak, csak ilyen tőről indulhatnak, ahol te magad biztonságban érzed magad, és azt érzed, hogy a helyeden vagy. A Pajtikámmal, akivel ma utaztunk föl Pestre, marha ritkán látjuk egymást, alig van alkalmunk beszélgetni, de meg sem fordulna a fejemben, hogy ne száz százalékosan legyek vele őszinte. Mert ott volt az a nyolc év, és az akkor megszületett bizalom bennem felülírhatatlan.

Pécsett találtam meg újra egy nagyon hasonló közeget. Korábban idegen helyen párizsit sem mertem volna venni a boltban, mert meg kellett szólítani hozzá ismeretleneket. Másfél év után jött ott is egy pillanat, amikor rájöttem, hogy semmi nem történik, ha elrontok valamit. Az emberről kilók esnek le hirtelen, és sokkal könnyebbé válnak a mindennapok, amikor rájössz, hogy ennyire nem véres az élet. Eleinte kevesebbnek éreztem magam, kis vidéki buta gyereknek, vagy nem is tudom. Ebből elindult egy szorongás, ami a teljesítményemre kihatott, tükrözték jegyek, meg mindenféle ilyesmi. És aztán amikor rájöttem, nem ez határoz meg, nem ezen múlik, akkor így ez át is alakult. Olyan is volt persze, amiben a vidéki gyerek az ügyesebb, például, ha tüzet kell rakni. Volt bennem egy általános bátorság, ami jól jött. Az nem tudom, hogy ez a vidéki létnek vagy a nagyszékelyi felnövekedésnek az eredménye-e.

Az biztos, hogy bennem van egyfajta felfedezéses tanulási módszer, hogy én inkább az vagyok, aki próbálkozik, aztán majd valami lesz. Ha rontok rajta, akkor rontok rajta, majd szerzünk segítséget, de így szeretek hozzáfogni dolgokhoz: ha van valami helyzet vagy probléma, megtanulandó, kitalálandó dolog, akkor azt először próbáljuk meg megcsinálni, aztán majd átmegyünk a hídon, ha odaértünk.

Nem zavar, ha koszos, saras leszek. Gyerekként folyton le volt nyúzva a térdem kalácsa. Meg fűzöld volt, véres fűzöld. Azt hiszem, hogy ha itt Budapesten kellett volna átvészelni a covid lezárásokat, akkor lehet, hogy belebolondultam volna, de lementünk Nagyszékelybe, volt tér és volt határ, ezt szerettem. Alapvetően viszont én kényelmes ember vagyok. Akkor szeretek a természetbe menni, amikor kényelmes a természetben lenni. Nagyon szeretek kirándulni, Johanna születése előtt rengeteget mentünk, és majd ha nagyobb lesz, biztosan visszaszokunk erre. De egyáltalán nem értek a földhöz. Láttam én már paprikát, de hogy azt mikor kell ültetni, hát halvány gőzöm sincs. Felismerek egy ekét, és tudom, a traktor melyik felére rakják föl, de hogy pontosan mikor használják, azt már nem. Szóval, addig a pontig vágyom kertre, hogy marha jó lenne leszedni a termést, de a többi részében nem nagyon látom magam, ahogy csinálom.

Gyerekként nem tűnt fel a nagyszékelyi ökofalu-mozgalom. Inkább fiatal felnőttként bukkant ki, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy te jó ég, megosztott a falu, ezzel én nem találkoztam. Mi úgy költöztünk le Pestről, de voltak nagyszékelyi felmenőink, és abban az időszakban senki nem éreztette velünk, vagy más beköltözőkkel, hogy kívülállók volnánk. Akkor, hogy történt az, hogy eltelt x év és aki odajött, ő már gyüttment lett? Mikor, hogy jelent meg a polarizáltság? Hihetetlen. Én már hét éves koromban kerültem oda, de az egyik legmeghatározóbb jellemfejlődésem meg második szocializációs közegem, az mind oda tartozik. Hogy lehet az, hogy én lehettem nagyszékelyi, és aki nyolc vagy tíz évvel később költözött oda, ő már nem lehet? Én csak másod-, meg harmadkézből hallok történeteket, és csak szomorkodom azon, hogy miért is nem tudunk inkluzívabbak lenni. Néha nagyon kicsinyes dolgok történnek.

A gazdálkodással kapcsolatosan valójában azt hiszem, hogy sokkal kevésbé van karakán véleményem, mint amennyire felháborodom azon, hogy emberek nem értik meg egymást, hiszen nincs rálátásom. Az általános hozzáállás változott meg, és az viszont visszavezethető arra, hogy az emberek elfelejtettek normálisan kommunikálni, mert most a kommentmezőnek a hangulata meghatározó az egész országban, és az emberek megengednek maguknak olyan stílust, amit korábban nem. A kommentelésnek szerintem a lélektana az, hogy akarva-akaratlanul, akár nem tudatos szinten, de arra sarkall, hogy neked mindenről legyen véleményed, és szinte ciki azt mondani, hogy te jó ég, én nem tudok erről semmit. Nem fogalmazok meg róla véleményt. És egy kicsit most én is így érzem magam ezzel a beköltöző - nem beköltöző ökofalu vagy nem ökofalu kérdéssel.

Visszatérve a kérdésedre gyerekként egyáltalán nem tűnt ez fel nekem. Nem is volt fontos. Az volt a fontos, hogy nyitva van-e már a kisszékelyi strand, hogy kinek van aktuálisan jó focilabdája, Márton-napkor ki tudja tovább égve tartani a gyertyáját? Ezek voltak a fontosak.